A LEGHŰBB BARÁT ---Még akkor kapta a nyusziját, amikor középiskolába járt. Már évek óta könyörgött a szüleinek egy kiskutyáért, de a lakásukban szinte még hárman se fértek el, egy kutyának pedig tér kell, mondták a szülei. Éppen a születésnapja előestéjén jött haza az iskolából, és egy kartondoboz várta a szobája ajtaja előtt, benne ezzel a kis rágcsálóval. Pici volt, alig szőrös és nagyon félt, de amint a lány felkapta, mintha megnyugodott volna. Egy tenyészettől hoztam el, mesélte az anyja, levágták volna, ha nem mentem meg.---- Be kell vallani, az első pár napban nem igazán tudott megbarátkozni ezzel a kis állatkával. Nem egy ilyen apróságot akart, amivel nem lehet csinálni semmit és a széltől is óvni kell, hanem egy igazi állatot, akinek van személyisége. Ez meg csak ült a helyén, eszegette a szénáját, néha körbesétált a szobában, aztán ment aludni. Aranyos volt, de unalmas. ----Aztán Valentin napon a lányt végre megkérte a fiú, akiért sok ideje odavolt, hogy legyen a barátnője. Majd kiugrott a boldogságtól, ahogy igent mondott, hiszen az a fiú csakis a legszebb lányokkal állt szóba. Nem sokkal később haza is vitte, hogy hivatalosan bemutassa a szüleinek, akik először kissé szkeptikusan álltak a helyzethez, de látva lányuk lelkesedését, igyekeztek nyitottak és befogadóak lenni. Sajnos az állatok nem ilyen megértőek: amint az ifjú pár belépett a szobába, a kis szelíd jószág házőrzőkutya-üzemmódba kapcsolt, és kis híján maradandó sérüléseket ejtett a betolakodón. Az ezután zajló összes udvarlói látogatás hasonló hangulatban zajlott, a lány pedig egyre jobban utálta az állatot, hát tönkre akarja tenni a kapcsolatukat? Pusztán sajnálatból nem kérte meg a szüleit, hogy hajítsák ki az autópályán az út szélére, annyira elviselhetetlennek találta. -----Akkor jött rá, milyen jók is az állatok emberismerő képességei, mikor összetört a szíve. Amikor ő még elvakulva a szerelemtől nem is sejtette, milyen is a valódi énje a fiúnak, a kisállat már akkor ellene volt. Utólag belegondolva persze látnia kellett volna a jeleket, a sok gyanús dolgot, amit tett, meg kellett volna kérdőjeleznie, de igazán egyik barátja se figyelmeztette őt, vele együtt mindenki más is elnézett ezek felett. Az emberek ebben nem olyan jók, mint az állatok. Mikor hazament, és kitört belőle a sírás, aztán hetekig csak a takaró alatt tudott létezni csokival a kezében, a nyuszi végig vele volt. Amint megérezte a szomorúság hullámát, rögtön melléugrott, odabújt hozzá és el sem moccant onnan, amíg az összes könnye fel nem száradt. Ekkor kezdett el valamiféle kötelék kialakulni köztük.----- A lány aztán leérettségizett, elment egyetemre, és vitte magával a nyuszit is. Emlékezett rá, először milyen nehéz volt egyedül gondoskodnia róla, de lassan egy közös rutinjuk kezdett kialakulni, együtt keltek, aztán együtt készülődtek reggel, a nyuszi várta az ajtó előtt, mikor hazajött és követte utána mindenhova, és együtt feküdtek. A lány szinte nem értette, hogy válhatott teljesen a mindennapjai részévé ez a kis jószág. Az összes párkapcsolatában az első lépés volt, hogy ellenőriztette az udvarlót a kis házőrzőjével. Volt vele néhány probléma, például megrágott mindent, amihez csak hozzáfért, de ennek megelőzésébe is beletanultak egy idő után. Az egyetem viszont egyre nehezebbé vált, egyre jobban fájt a feje, egyre rosszabbul aludt, egyre gyakrabban volt beteg. Nem tulajdonított ennek nagyobb jelentőséget, gondolván, csak a stressztől van, csak akkor ijedt meg kissé, mikor a nyuszi új szokása az lett, hogy a hasához bújik.---- Emlékezett rá, hogy a macskák is ezt csinálják, mikor megérzik, hogy a gazdájuk terhes, és belegondolva, minden tünet egyezett: a hirtelen jött fáradtság, a súlyvesztés, a rossz közérzet. Kettős érzésekkel ment az orvoshoz, hiszen mindig is szeretett volna gyereket, de még nem érezte úgy, hogy a megfelelő helyzetben van hozzá. A vizsgálóasztalon fekve aztán úgy döntött, akármi is lesz, nem akarja elvetetni a gyereket. Az ultrahangon viszont nem egy magzat képe rajzolódott ki, hanem egy daganaté. A nyuszija persze végig vele volt. A barátai szép lassan eltávolodtak tőle, a párja belefáradt a folyamatos orvosi kezelésekbe, a szülei messze laktak. Csak az állata volt az, aki ugyanolyan lelkesedéssel várta őt otthon, mint mindig. Minden kemoterápiás alkalom után melléfeküdt, nem érdekelte, hogy hullik a haja vagy soványodik. Szinte csak azért próbált életben maradni, hogy ne hagyja magára azt, akinek ő az egyetlen a világon. Sosem voltak egyedül, amióta örökbefogadták egymást, úgyhogy most furcsa ez az új helyzet. A lakás már üres és élettelen, csak egy szempár néz szomorúan. De hogyan vigasztalhatná meg? A lány odanyúlt, hogy utoljára megsimogassa a magára maradt nyuszit, aki lehajtotta a fejét, mintha még érezné. Most neki volt szüksége rá, de már nem tudott vele lenni. Nem baj, majd egyszer találkozunk, suttogta.BEKE ILONA
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése