Apó felakasztotta a kaszát a szögre, leporolta gúnyáját, átment az udvaron és mielőtt belépett a házba még megállt a tornácon. Rákönyökölt a fára, elnézte a lenyugvó napot, a tájat, mely otthona volt. Szeretett itt élni. Itt nőtt fel, itt érte öröm és bánat. Sóhajtott egy nagyot és bement a házba. ------
Beköszönt a szobába, ahol a felesége feküdt, bénán, tehetetlenül. Az asszony a szemével válaszolt. Csak pár órára hagyhatta magára, muszáj volt kaszálni a jószágnak, az ősz a nyakukon van, kell télire a széna. Apó odalépett anyóhoz, homlokon csókolta.
- Hozok vizet, megmosdatlak. -----
Hálás tekintettel nézet rá anyó. Óvatosan, de gyakorlott mozdulatokkal mosdatta, tisztába tette, frissen mosott hálógúnyát húzott rá. Mikor végzett kiment a konyhába, aludttejbe kenyeret aprított, azzal etette meg a nejét. Nehezen nyelt, levest, pépes dolgokat tudott csak enni.
- Józsi bátyám! - a szomszéd fiatal menyecske hangját hallotta az ajtóból. - Hoztam egy csepp túrót magiknak. Nem sok, kujakomnyi, de jó szívvel... ----
- Gyere, gyere Gizuska. Isten fizesse! Az elég nekünk anyóval. Holnap puliszka lesz.
- Kell-é segítség? - intett a szoba felé a gömbölyded, rózsás arcú menyecske. -Tudja, csak szóljon, s gyüvök azonban.
-Tudom, lelkem, jó szíved van. De amíg bírja a karom addig én szeretném...
- Na, Isten áldja, bátyám. Megyek, a gyermekecskét még fektetni kell.
- Isten veled, Gizus. Jóccakát! Tiszteltetem az uradat.
- Megmondom. Jóccakát magiknak es!-----
Az esti csend ráült az apró házikó konyhájára. Apó karéj kenyeret szelt, vastagon megkente a reggeli szalonna sütésből maradt zsírral, egy bögre aludttejjel elfogyasztotta, azzal ő is lefeküdt. Előtte hallgatózott anyó ágyánál kicsit a sötétben. Szuszog még a lelkem, gondolta.
Imára kulcsolta kezét, erőt kért az Úrtól másnapra, aztán a Miatyánk közepén bekoppant a szeme és elaludt. Hajnalban előbb a jószágot látta el és mire az asszonya felébredt már a puliszkát is megfőzte. Túrót hintett rá. Apró falatkákat adott a betegnek. Annak öröm csillant a szemében, ízlett neki.
Apó mesélni kezdett, mint minden reggel. Újra és újra elmesélte szerelmük történetét. Mindig így kezdte:
- Emlékezel-é, édes kicsi feleségem....? ------
És sorolta a hajdani eseményeket. Mint tiltották egymástól őket, mint szöktek el, a szülők haragját, aztán enyhülését, mikor Mózsika megszületett. Mesélt a vén, s arca kigyúlt, újraélte minden áldott reggel azokat az időket. Reménykedve várta, hogy három éve néma és lebénult asszonya megszólal. De annak csak a szeme válaszolt. ------
Ezen a reggelen, mikor végzett a meséléssel, mint mindennap, most is anyó fölé hajolt, elsuttogta neki mennyire szereti, megcsókolta, kiegyenesedett és indult kifelé. Még pillanatra megfordult, hogy megmondja, ma is ki kell mennie pettyet a kaszálóra.
- Málikám, máma es kimenyek...
Beleszorult a szó. Anyó szája mozgott. Visszasietett az ágyhoz, fülét közel hajtotta, mert mintha mondani akart volna valamit a nagybeteg. Alig - alig lehetett hallani, de kristálytisztán értette apó a kiejtett szót:
-Szeretlek... -----
Aztán lehunyta szemét anyó, kimerítette az erőlködés. Forró csókot nyomott apó a szájára, és hirtelen ruganyossá vált léptekkel ment ki. Legényesen vetette vállára a kaszát, ajkán egész nap mosoly játszadozott boldogságában. Alig várta, hogy hazaérjen.
Este felakasztotta a kaszát a helyére, átvágott az udvaron, ma nem merengett a tornácon, egyenest a beteghez ment. Lehajolt, homlokon csókolta anyót. ------Jéghideg volt anyó. Hazatért teremtőjéhez. Reggel már búcsúzott... Apó térdre rogyott az ágy mellett.
- Hát ezért... hát így... Isten véled édes kicsi feleségem... Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy....
Száraz szemmel imádkozott, sokáig, nagyon sokáig.
Réges-régen, mikor még az ember nem feledte el, honnan jön az étel, s tisztelte mindazt, mi él és lélegzik, az állattartás nem csupán haszon volt, hanem felelősség is.------- A parasztgazda nem csupán gazda volt, hanem pásztor is, őrzője a rendnek, mi a Teremtés óta fennáll. Az állat a portán nem dísznek volt, nem játékszernek, s nem is gyárként működött, hanem élőlény volt, társa a munkában, kenyéradója az embernek. Tudta, hogy ha jószága jól él, akkor ő is jól él.-------
A tyúk az udvarban nem ketrecbe zárva kaparta a földet, hanem a portán járt-kelt, csipegette a magot, porfürdőzött, és a maga rendje szerint élt. A disznó nem betonon horkantott egész nap, hanem dagonyázott, túrt, ahogy azt a természet elrendelte. A juh nem a karám sarkában ácsorgott, hanem legelészett a domboldalon, széllel, fűvel cimborált.-------
Az állatjólét nem pénz kérdése. Nem papírokon múlik, nem rendeletek szabják. A jó gazda tudja, hogy az állatot nézni kell. Látni, ha baj van. Hallani a hangjából, ha fáj valami. Érezni, ha nincs rend. S nem hagyni. Mert aki állatot tart, annak kötelessége van. Napról napra, évszakról évszakra. Nem csak akkor, mikor hasznot hoz, hanem akkor is, mikor csak él, mikor csak létezik.------
S ha majd újra eljön az idő, mikor az ember a földön jár, nem a boltok polcain, akkor talán megint érteni fogja.
Az állatot nem elég birtokolni. Érteni kell. Szeretni. Mert az állatjólét nem más, mint a természet rendje, amit ha megtartunk, minket is megtart.
