A FÉRJEM ELHAGYOTT,MINKET.......

"A férjem elhagyott minket, engem és a hat gyerekünket, és tizenöt év után visszajött... Még most is emlékszem arra a reggelre, arra a csendes távozásra. Nem voltak veszekedések, nem voltak kiabálások, nem tört össze semmi. Minden csendben történt. A férjem felkelt, felhúzta a legjobb farmerét és a sportcipőjét, megcsókolta a gyerekeket a homlokukon, mint egy szellem, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót. Semmilyen üzenet, semmilyen magyarázat, semmi ígéret, hogy majd felhív. Csak egy enyhe kattanás a zárban. És a csend.---------- Kezdetben nem féltem. Amikor a ház illata friss palacsintától terjeng, és hat kis kéz húzza a nadrágod, hogy kérjen még egy kis szirupot, akkor csak haladsz előre, mert muszáj. Az első jelek, hogy nem fog visszajönni, alig voltak észrevehetők. A válasz nélkül maradt üzenetek. A fizetés, ami sosem érkezett meg. Egy lemondott biztosítási értesítő, rajta piros ""LEMONDVA"" felirattal. Azt gondoltam, csak időre van szüksége. Térre. Hogy az élet sarokba szorította, és csak pihenni próbál. De a hetek hónapokká váltak. És rájöttem: lélegzett. De nem mellettem.----------- A számlák gyorsabban nőttek, mint a szennyesruha hegye. Először a közüzemi díjak, aztán az élelem, majd a jelzálog. Hat éhes száj. Hat gyerek, akik nőnek és ruhákra van szükségük. És én — harminchat évesen, diploma nélkül, megtakarítások nélkül, B terv nélkül. Bármit elvállaltam: pincérnő, babysitter, éjjeli takarítóirodákban. Kimerültségig dolgoztam, vérző lábakkal, régi sportcipőkben, amiket ragasztószalaggal javítottam meg.------- Néha úgy tértem haza, hogy annyira fáradt voltam, hogy a nappali padlóján aludtam el, a gyerekeimet szorítva magamhoz, mint kiscicákat. Ramen tésztából, mogyoróvajjal kenhető szendvicsekből és mindent megvettünk, ami nagy kedvezménnyel volt. A ház romokban volt. Először a mosógép ment tönkre. Aztán a hűtő. Később a csövek eldugultak, és a konyhában mocsári szag terjengett.-------- A szomszédok suttogtak. Az iskolai tanárok diszkréten küldtek jegyzeteket, hogy a gyerekek éhesen és kimerülten járnak iskolába. A szégyen rosszabb volt, mint az éhség. Mintha lassan megfulladtál volna, megalázva, és mindenki nézte, de nem tett semmit. Egy nap találtam egy sárga papírt ragasztva az ajtóra: kilakoltatási értesítő. Hatvan napunk volt. És még hat dollár sem volt a zsebemben. Aznap este, miután ágyba tettem a gyerekeket, leültem a verandára, összegömbölyödtem, és néztem a csillagokat. És összetörtem. Addig sírtam, hogy már nem kaptam levegőt. Utáltam őt. A várost. Magamat. Hogy elhittem a meséket, az ígéreteket, a szeretetet, ami mindent legyőz.SZÉGYELJE MAGÁT ,EZ NEM EMBER,HAT GYEREKET OTT HAGYNI----NEM ÉR ANNYIT EGY MÁSIK NŐ SEM!!!!