Nem tudom, mi történt. Elhoztál erre az ismeretlen járdára, és csak annyit mondtál: „Várj itt.”
Aztán elsétáltál.
Azt hittem, csak vásárolni mész, mint régen.
Így hát lefeküdtem. Nem futottam utánad, nem ugattam, csak csendben vártam.
Magamhoz húztam azt a régi takarót, és őriztem az ételt, amit otthagytál.
Ez volt az egyetlen, ami az otthonodra emlékeztetett.
Minden autóra felkaptam a fejem.-----
Minden lépés, amit hallottam, reményt adott: talán te vagy az.
A fülem sosem pihent, a szívem mindig feszült volt.
De jött a nappal, aztán az éjszaka, és a szél már sokszor átfújt…
Te mégsem jöttél vissza.-----
Sokan elmentek mellettem.
Néhányan rám néztek, aztán továbbmentek.
Mintha láthatatlan lennék.
De én nem mozdultam.
Mert emlékszem, mit mondtál: hogy én vagyok „a te legjobb kincsed”.
Ha valamit rosszul csináltam, mondd el, kérlek.
Meg tudok változni.----
Akár nem is kérek enni, csak gyere vissza értem.
Ma este is a csillagok alatt alszom, beburkolózva a takaróba, amit tőled kaptam.
De én még mindig várok.-----
Még mindig hiszem, hogy nem azért nem jössz…
hanem mert te is eltévedtél
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése